Már túl vagyok évekkel a harmincon, de nem érzem azt hogy szeretnék gyereket. Taszít a terhesség gondolata, a szoptatással pedig egyenesen kilehet kergetni a világból – nincs problémám azzal ha valaki szoptat, az sem zavar ha előttem teszi, csak nekem ne kelljen.
Ha szembe jön velem az utcán egy babakocsis anyuka egy kiskutyával, tuti hogy a kiskutyával foglalkozom, számomra ott abban a kocsiban senki nincs. És ez nem érzéketlenség, nem tiltakozás, egyszerűen nem érzek irántuk semmit.
Rengeteg pici gyerek van a környezetemben és szörnyű hogy meg kell játszanom magam. Ilyenkor már automatikus betanult szerepet adok elő. Pl. Jajj de cuki! Hát szia! Anya büszkesége! De szép szemei vannak! Jajj de gyönyörű! – közben mosolygok, viszont fejben egyáltalán nem ott vagyok és semmit nem érzek. Sőt nem is érdekel az egész.
Ha a baráti körben valaki terhes lesz, általában azzal kezdem, hogy bocsánatot kérek tőle, mert valószínűleg soha nem fogom megkérdezni tőle hogy van a baba, vagy hogy fiú lesz, vagy lány, mekkora, stb… Nem látom őket, nem érzem őket… Utálom mikor a kezembe akarják tolni, mintha attól bármi is megváltozna. Amikor pedig mondom hogy nem akarom megfogni, úgy néznek rám, mintha leprás lennék…
Sokszor megkérdezik tőlem is hogy akarok-e gyereket, vagy terhes vagyok-e már? Én pedig szépen mindig nemmel válaszolok. A reakció pedig 100%-ban mindig ez: Pedig Te annyira jó Anyuka lennél! Hát erre már nem tudok válaszolni…
Kommentek